Virtuális biszbasz tálca

Digitális média, Flash animáció, 1024×768 pixel. (az animáció itt megtekinthető)

Virtuális biszbasz tálca

Nemrég hallottam egy idézetet, Bächer Iván tollából:
„Az ember lakásában van egy olyan, hogy biszbasz tálca. Az ember ezen a tálcán gyűjti a biszbaszokat. A biszbasz olyan apró tárgy, amelyet az ember sajnál kidobni, mert még jó lehet valamire, vagy mert valamilyen emlék fűződik hozzá. De a biszbasz tálca előbb-utóbb megtelik, ilyenkor az ember átönti a biszbasz tálca tartalmát a biszbasz dobozba. Persze, a doboz térfogata is véges, így ahogy gyűlnek a biszbaszok, idővel az is megtelik. Ilyenkor az ember átrakja a biszbasz doboz tartalmát egy biszbasz ládába. Persze ebből is sokat fel lehet halmozni, és amikor az ember már nem tud a szobájában lépni a biszbasz ládáktól, átviszi őket a biszbasz tároló szobába. Persze előbb-utóbb a biszbasz tároló is kicsinek bizonyul. Így lesz az embernek biszbasz lakása. Nekem ilyen van.”
Nos, nekem is biszbasz lakásom van.

Az embert rengeteg tárgy veszi körül, néha már azt érzi, hogy kiszorítják saját lakásából. Minden egyes tárgy teret szipkáz el az ember elől, minden egyes kacat: egy darabnyi térveszteség. Ebből kiindulva azzal a kérdéssel kezdtem el foglalkozni, hogy vajon van-e lehetőség az ilyen tárgyak tárgyi mivoltuktól való megfosztására. Át lehet-e helyezni ezeket a virtuális térbe? Segíthet-e ez abban, hogy megszabaduljunk tőlük?

A tárgyakat a használat rendszeressége alapján külön lehet választani használati és nem-használati tárgyakra. A felosztás nagyjából egyértelmű: ha valamit rendszeresen használunk (legyen az még oly ritkán is), akkor az hasznos tárgy. A használati tárgyakra reális szükség van, így azok jelenléte nem megkérdőjelezhető, azokkal most nem is foglalkozom. De mi lesz a haszontalan tárgyakkal?

Régebben a pince és a padlás volt az a hely, ahova az ember folyamatosan vihette a holmikat, és persze szinte soha nem hozott vissza semmit, csak költözéskor szembesült az évek alatt felhalmozódott rengeteg limlommal. Ekkor viszonylagos közelségben, de mégis megnyugtató, biztos távolságra tudta magától a felesleges tárgyait, nem fenyegetett az a veszély, hogy a gardróbba bezsúfolt káosz egyszer csak kizúdul és rátelepszik a lakásra.

A felesleges, nem-használati tárgyak nem egyenrangúak abban a tekintetben, hogy mennyire könnyű vagy nehéz megszabadulni tőlük. Az érzelmi kötődés megléte vagy hiánya ezt alapvetően befolyásolja, ráadásul hozzáállásunk egy bizonyos tárgy két különböző példányához is eltérő lehet.

A kedvenc mesekönyvemet még kiskoromban a testvéremmel kiszínezés címén összefirkáltuk, darabokra szedtük és megrágtuk. Most is meg van, ütött-kopott a borítója, rongyos az éle, szakadozottak a lapjai. Pár évvel ezelőtt ezt a mesekönyvet kiadták újra, be is szereztem egy példányt az új kiadásból, és hiába nem lehet kapni azóta sem, de érzelmi szempontból ez mégis egy pótolható darab. A régi viszont nem, egyedülálló a maga módján, a hozzá fűződő emlékek teszik azzá.

Az olyan tárgyaktól, melyek érzelmileg közömbösek, elvileg könnyű megválni, mivel pótolhatók. Ezeket spórolásból gyakran mégis megtartjuk, azzal a látszólag racionális érveléssel, hogy kár kidobni, hiszen egyszer még hasznát vehetjük… Ez az egy egyszerű érvelés olyan körülményeket nem vesz figyelembe, miszerint a tárgyak tárolása anyagi ráfordítást jelent, merthogy helyet foglal, ezen felül befektetett energiát emészt fel, mivel törődést igényel, elég ha a rendszerezést, a rendtartást vagy portörölgetést annak vesszük. A megőrzött tárgyak fizikai kiterjedése például egészen konkrétan forintosítható, egy átlagos méretű könyv által elfoglalt hely ára kiszámítható (kb. 1200 Ft). Ennek tudatában eldönthető, hogy megéri-e tárolni azt a könyvet, amelyet az ember várhatóan legközelebb tíz év múlva fog leemelni a polcról. Ez a példa azt mutatja, hogy a semleges tárgyak sorsa feletti döntés, bár pontatlan képen alapul, de alapvetően mégiscsak ráció kérdése.

Sokkal nehezebb ez azoknak a tárgyaknak az esetében, melyekhez érzelmileg kötődünk, mert ezeknek nem praktikus haszna, hanem lelki tartalma van. Ezeknek is számít a tárgyi minősége, mert ugyancsak helyet vesznek el az embertől; de elsősorban az érzelmi töltet a lényeges, így az eldobás–megtartás dilemmája sem racionális síkon zajlik. Kérdés persze, hogy miért gyűjtjük egyáltalán az emlék(eztető)tárgyakat?

Alapvetően nem szeretünk élni csakúgy, bele a nagyvilágba. Kapaszkodókra van szükségünk, melyek segítenek eligazodni a világban. Egy emléktárgy megőrzése tulajdonképpen ugyanolyan eszköz a gondolat indirekt rögzítésére, mint egy naplóbejegyzés. Az emlékezet asszociatív módon működik, amely képzettársítás beindításához katalizátorokra van szükségünk. A leggyakrabban elhangzó ellenérv az, hogy „ami fontos, arra úgyis emlékszem”. Nem, egyszerűen az emberi elme nem így működik. Az emlékezet kialakulásához szükség van olyan körökre, olyan mindennapi rutinokra, mint a tanulás folyamata. Az emlékeinket is meg kell tanulnunk, csakúgy mint a gondolatainkat. Ehhez fogódzkodóra van szükségünk kizárólag azért, mert képtelenek vagyunk mindent (bármit) azonnal megjegyezni. Hasonlóan ahhoz, amikor az egyetemi előadáson jegyzetel az ember, azáltal hogy végiggondolja, fejben rendszerezi, majd lejegyzeteli az elhangzottakat, félig már rögzült is az anyag. Vagy egy utazás során, a fényképezés, a kép megkomponálása, a hazaérkezés utáni képválogatás és képnézegetés… mind az emlékezetbe vésés folyamata. Hogy a gondolatainknál és emlékeinknél ez a segítség egy rövid naplóbejegyzés, fénykép, valamilyen emléktárgy vagy egy gyűrött belépőjegy, valójában mindegy.

A gyűjthetőség szempontjából a tárgyak mérete és alakja meghatározó tulajdonságok. A nagyobb tárgyak hamarabb útban vannak, ezáltal hamarabb kerülnek szelektálásra. A kisebb tárgyak viszont kevésbé szúrnak szemet, kitöltik az üres sarkokat és a rejtett zugokat, emiatt nagyobb számban gyűlnek. Az emléktárgyak jellemzője még, hogy általában idétlen alakúak, pont emiatt a gyűjthetőség két kritériuma kevéssé teljesül: rendszerezhetőség, ahogyan a gondolatainkat rendszerezzük a naplónkban, és tömöríthetőség, ahogy a könyvespolcon relatíve sűrűn sorakoznak a könyvek. Mindeközben érezzük, hogy ezeknek a dolgoknak nem a fizikai jelenléte a fontos, a hozzákapcsolódó emlékfoszlány, utalás, élményszilánk ugyanis nem a tárgyban magában, hanem bennünk rögzül. A szándékunk tehát, hogy a tárgyi mivoltuktól megfosszuk őket, lehámozzuk a felesleges tárgyiságot a belső lényegről, hogy az anyagtalanná váljon.

Építészettel foglalkozva szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a természeti mellett az épített környezet is egyre kisebb arányban meghatározója vizuális környezetünknek. Régebben még azt mondtuk: „otthonod ahol a tv-d”, ez ma már „otthonod ahol a pc-d”. Az ember naponta kétszer, ha kinéz a lakása ablakán – miközben napi 8-12 órát tölt a monitor előtt. A média, és azon keresztül reklámok uralta világban élünk, ahol műsorszerkesztők, filmesek, trendkutatók, divattervezők és marketingesek írják a vizuális jövőt – nem építészek. Megfigyelhető, hogy nem csak a vizuális-fizikai környezetünk, hanem szellemi és szociális környezetünk is egyre inkább eltolódik a virtuális tér irányába. Ez a folyamat napjainkban rendkívül erős, fokozottan és folyamatosan jelen van. Ma már nem az árulkodik rólunk, hogy milyen poszterek vannak szobánk falán, hanem hogy milyen Windows hátteret állítottunk be magunknak; nem a könyvespolcon sorakozó könyvek, hanem a könyvjelzőlistánk jellemzi olvasottságunkat; egyre többet foglalkozunk személyiségünk virtuális megjelenésével, azaz a felhasználói profilunk ápolásával…

Ezek után felmerül a kérdés: Miért pont az emlékeinket ne ültetnénk át a virtuális térbe? Mit vesztünk és mit nyerünk emléktárgyaink digitalizálásával?

Tény, hogy egy tárgy digitális képe sohasem nyújthatja azt a százszázalékos élményt, amit akkor éreznénk, hogyha a kezünkben tartanánk. De ez az érzékcsorbulás nem olyan nagy, mint elsőre gondolnánk. Például egy sörösdobozt bőven elég képen megtekinteni, ugyanis tudjuk, hogy milyen érzés egy üres alumínium dobozt fogni a kezünkben: hideg az érintése, könnyű a súlya, és egy kis folyadék mindig marad benne alul, ami bele van száradva… Tudjuk milyen egy farzsebben felejtett, rongyosra gyűrött-kopott koncertjegy tapintása… Vagy egy féltve őrzött gyertyacsonk: matt a felülete és megkarcolható, a kanóca pedig törékeny… A virtuális képet tehát – korábbi tapasztalatainkra, egy mélyebb szintű tudásra támaszkodva – magunk egészítjük ki a nagyon is valós tulajdonságokkal. Persze, a fizikai élmény visszaadása soha nem lesz százszázalékos, de mivel nem magában a tárgyban rejlik a lényeg, hanem abban, amire emlékeztet, amire utal, amire hivatkozik – erre talán nincs is szükség.

A virtuális térbe átültetett emlékeink tárolása, rendszerezése megoldható, persze rendetlenséget ott is lehet tartani. Személyes világunk egy szeletét magunkkal vihetjük bárhová és mindenhová; ami külön kiemelendő, hogy meg is oszthatjuk másokkal. Ne feledjük: ma Magyarországon több embernek van intelligens mobiltelefonja, mint saját szobája. Szoba, ahol tárolhatja a csak neki fontos kacatokat. A biszbasz tálcán.

virtualis-biszbasz-talca-0.jpg

virtualis-biszbasz-talca-1.jpg

virtualis-biszbasz-talca-2.jpg

virtualis-biszbasz-talca-3.jpg

One response to “Virtuális biszbasz tálca

  1. Nagyon-nagyon tetszik! Nem lehetne ezt piacra dobni, vagy valami?

Leave a Reply

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s